"Mondhatjuk, minket valóban összekötött a film jellegzetes illata"

- interjú Kis Sándor filmrestaurátorral

 

 

 

Kis Sándorral, a Magyar Televízió filmrestauráló csoportjának a vezetőjével, a televízió új gyártóbázisának műszaki épületében, a filmkiíróban találkozunk, egy havas decemberi estén.  Az egyik filmbontó, (vetítő) előtt kerestünk helyet a beszélgetésnek.  Számtalan filmes doboz vesz bennünket körül, érezzük a film jellegzetes illatát. Tudjuk, hogy akit egyszer ez, "megcsapott" az soha nem felejti el. A filmek az előhívásuk után is "élnek tovább, és lélegeznek.., velünk együtt"

Mikor érezted először ezt az illatot, mikor fogtál a kezedben először filmszalagot?

1967-ben, a Kandóba (1) jártam mozigépész tanfolyamra, amit az MHSZ (2) szervezett, és akkor már rögtön professzionális 35 mm-es filmmel kellett gyakorolunk, dolgoznunk.

  Ez abban az időben volt amikor az MHSZ szervezésében lehetett jelentkezni a sorkatonai szolgálat előtt két-háromféle tanfolyamra, pl. mozigépész, gépkocsivezető ., az jelentkezett aki úgy gondolta, így könnyebb szolgálati helyre kerülhet.

Igen de volt keményebb is, a búvár, az ejtőernyős előképzés is, no meg a rádiós. Elvégeztem a tanfolyamot, aztán úgy alakult, hogy mégsem voltam sorkatona. Viszont ettől kezdve most már több mint 43 éve a filmmel dolgozom.

Emlékszel -e arra, gyermekkorodból, hogy milyen filmek tetszettek a moziban?

Az én gyermekkoromra az volt a jellemző, hogy fociztunk és moziba jártunk. Volt a 2 Ft-os diákigazolvány, vagy bérlet, az úgynevezett "csőmozikba" a Mátra, Zrínyi, stb. jártunk.

Milyen filmekre emlékszem? Talán az elsők között volt az "Óz a csodák, csodája" a Vörös Csillag moziban (3)  ment és én legalább háromszor megnéztem. Emlékszem a "Némo kapitányra", aztán volt egy szovjet vígjáték az "Oroszlánok a fedélzeten", amit szintén többször megnéztem.   Az iskolával kötelező volt a gyakori mozilátogatás, ahol már komolyabb filmeket is vetítetek. A szovjet filmek közül - annak ellenére, hogy nem vettük komolyan, néhány mégis megfogott - a "Szállnak a darvak", "Ballada a katonáról", "Emberi sors", ja és Jancsótól az "Így jöttem".

Abban az időben már gondoltál arra, hogy valami módon szeretnél a filmes világgal kapcsolatba kerülni?

Áh, dehogy. Akkor engem inkább az elektronika kötött le, azzal foglalkoztam. Az én generációm sok tagjának mond valamit a szappantartóba épített rádió, a dióda, a tranzisztor, a bakelit forgó. Nagyon sok mindent megcsináltam az akkori Ezermester, meg a Rádiótechnika újságokból. Tehát én inkább az elektronika világában gondoltam a jövőmet.

A középiskola után mentél a filmgépész tanfolyamra?

A  középiskolát 1966-ban, félbehagytam. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumba jártam, de családi okok miatt, úgy döntöttem, hogy dolgozni megyek. Édesanyám hármunkat egyedül nevelt és én, mint a legidősebb gyermek, úgy éreztem, hogy "hogy munkaképes korba kerülve" segíteni kell a családot. Arra emlékszem, hogy első keresetemből vettünk a bizományiban részletre egy "Kékes" televíziót. A Corvin Mátyás Híradástechnikai szakközépiskolát már később, munka mellett végeztem el.

Egy évig dolgoztam a Színházak központi műtermeinél. Ott díszleteket készítettünk, emlékeim szerint a Nemzeti Színház híres - Sinkovits féle - Mózes előadásához. A Hello Dolly -hoz, - aminek Psota Irén volt a főszereplője - egy fából készült vonatot készítettünk, a Warrenné mesterségébe - Mezei Mária volt a főszereplője -  pedig nagy díszletfalakat építettünk.

Mondhatjuk, azt is, hogy a díszleteid fenn maradtak az utókor számára, hiszen a Mózes és a Warrené előadások televíziós közvetítéseit sikerült rögzíteni, és ma is megtalálhatók a televízió archívumában.

Igen, és restauráltuk is őket. Egyébként nagyon szerettem ezt a munkát is, tervrajz alapján, önállóan dolgoztunk. Közben végeztem el a mozigépész tanfolyamot és rögtön utána lehetőségem volt elhelyezkedni a FŐMO-nál (Fővárosi Mozgóképüzemi Vállat).

Ekkor voltál 17 éves. Ha én jól emlékszem a FŐMO-nál (4) úgy volt voltak az idősebbek, az "öregek" akik a nagyobb mozikban dolgoztak állandóan, a fiatalok pedig "pendlizéssel" kezdtek. Jó emlékszem?

Bizony ez így volt. Én másfél évig "pendliztem", abban az időben több mint 90 mozi volt Budapesten, és ebből legalább 70-ben vetítettem. Jancsó István  - aki  később itt a Magyar Televízióban a munkavédelmi osztályt vezette - volt akkor a FŐMO-nál a munkaügyi előadó, ő készítette a diszpozíciókat a "fregoli gépészek" számára. Ez egy igen jó iskola volt egy fiatalnak,  részben azért is mert mindig más filmeket láttam, két-három napot sohasem voltam egy helyen. De a legfontosabb persze az volt, hogy megismertem a sokféle vetítőgépet, műszaki eszközt, nagyon sok kollégától nagyon sok apró szakmai fogást tanulhattam.

Hogy történetek az előadások? Volt egy heti moziműsor, ami csütörtökönként változott. Egy filmet több moziban vetítettek, viszont kisszámú kópia állt rendelkezésre. Hogyan lehetett megoldani, hogy mindig ott legyen a film időben? A legfontosabb emberek a motoros futárok voltak?

Igen őket nevezték a pendlizőknek. Ez egy igen feszesen megtervezett munkafolyamat volt. Az új filmeket úgy játszották, hogy csúsztatott kezdésekkel játszotta egyszerre két-három mozi. Ilyenkor gyakran előfordult, hogy tekercsenként, felvonásonként, hozták a filmeket. Ha valami probléma miatt elcsúszott az előző moziban a vetítés, akkor éppen, hogy átért a felvonás. Ott álltunk, vártuk izgatottan, hogy jöjjön a következő tekercs. Ez bizony a nagy premier mozikban is így volt, ahol hét- nyolcszáz néző nézte a filmet.

Ez akkor egy izgalmas, mozgalmas munka volt.

Igen. És amikor megjött a tekercs rohamtempóban kellett áttekercselni, befűzni, mert persze a végén volt, ahogy lejött az előző mozi vetítőgépéről.

Volt e kedvenc mozid?

Két ilyen mozi volt. Az egyik a Vörös Csillag, ahová még nem voltam 20 éves, amikor stabil gépészként bekerültem, a másik pedig a Toldi, mely egy különleges helyzetű mozi volt, a FŐMO-nál. A Toldi nagyon sok, úgynevezett művészfilmet játszott, volt egy különleges kulturális légkör a mozi körül. Gémes György (5) a mozi vezetője, egy kicsit kitágította a filmek hagyományos világát, éjszakai filmklubot is vetítettünk, különleges filmekkel. Amikor már a Televízióban dolgoztam még akkor is hosszú éveken keresztül visszajártam oda vetíteni. Ez már javában a hetvenes évek volt.

A Duna mozi vezetője a Székely Miklós tartott mindig kis bevezető előadásokat a 23.00 kor kezdődő filmklub előadások előtt.

Igen, voltak ott érdekes dolgok, pl. itt vetítettem sok korai 20-30-as évekből származó külföldi és hazai némafilmet is. Volt olyan eset is, hogy nem mondták meg előre, hogy milyen filmet vetítünk, kezdés előtt nagy titokban megérkezett film a gépházba, a Székely feljött, és mint mindig nagyítóval átnézte a stáblistákat, leírta az ő kis saját archívumának. Amikor elindultunk a filmmel, akkor derült ki, hogy mit is vetítünk. Emlékeszem ilyen volt egy James Bond film is, - amit akkor tilos volt Magyarországon forgalmazni, vetíteni -. Egy órával korábban csempésztek le egy vonatról.

Én is ott voltam, ha jól emlékszem a James Bond és a tengeri cápák lehetett a címe.

Igen, sok olyan filmet láthattam, amit máshol nem, és sok érdekes emberrel ismerkedhettem meg. Jó néhányan dolgoztak a FŐMO-nál, mozivezetőként, akik a társadalomból akkor kiszorultak valamiért. Például Selmeczi Tibor későbbi humorista, aki dolgozott a Vörös Csillagban, majd a Tinódi moziban volt üzemvezető.

Visszatérve a Toldira, ezek szerint már akkor gyakran találkoztunk, bár nem ismertük egymást, te a vetítőgép mellett én -és még itt dolgozik az MTV - ben, Páldy György kollégánk is akivel - éveken keresztül, előtted ültünk a Toldi nézőterén péntek éjjelenként. Érdekes emlékek jutnak most eszembe. A filmeknek éjjel úgy háromnegyed egy körül volt vége. Utána kisétáltunk sokan a Nyugati térre a 6-os éjszaki villamoshoz. Aztán jött a villamos, rajta a "hivatalosan Magyarországon, Budapesten nem létező" hajléktalanokkal. Mindig ugyan azok bóbiskoltak az üléseken. Több hónap után már felismerek minket "vége a Toldiban a filmnek?" -kérdezték, és visszabóbiskoltak a Margit híd budai hídfőjéig. Itt a többségük leszállt, a Moszkva téren kiszállították ugyanis őket. Itt viszont éjjel nappal nyitva volt a "Gül baba" (6) nevezzük vendéglőnek, ittak egy fröccsöt, vagy ettek egy olcsó levest,  míg a villamos jött visszafelé, majd szokott helyükön aludtak ismét a Móricz Zsigmond körtéri "Lordok háza" (7) becenevet viselő önkiszolgálóig.   

És ez így ment az őszi, téli éjszakákon, Budapesten a hatvanas évek végén a hetvenes évek elején. De térjünk vissza, a moziba.

A Toldi egy különleges kuriózum volt, nagyon jó volt részesze lenni ennek a speciális környezetnek. Egyébként mi "mozisok" is, az utolsó előadás végeztével rendszeresen összejöttünk valamelyik környékbeli étterembe, és nagyon jó baráti társaságok alakultak ki.

Volt még egy másik közeli ilyen speciális "kulturális környezet" a Dimitrov Sándor vezette Filmmúzeumban (8),  ami akkor a mai Belvárosi Színház helyén üzemelt. Ott is voltak különleges "fedőnéven nyugdíjas film klubbok", ahol minden sorozatba becsempésztek egy- két máshol nem látható új filmet,vagy régebbi  filmet. Mindenki a nagymama igazolványával állt sorba a bérletért .  A Toldi és a Filmmúzeum  közönsége szinte személyesen ismerte egymást. Esti - éjszaki körtelefonokon ment az értesítés, ha egy kópia "átutazott" Budapesten és éjjel 2 kor meg lehetett nézni.

Ilyenkor sok olyan filmet láthattunk, amik mások számára hozzáférhetetlenek voltak itthon.

Térjünk vissza a Vörös Csillaghoz.

Én ezt a mozit nagyon szerettem. A Vörös Csillag filmszínház a vezető premier mozi rangját viselte. Gyönyörű, nyolcszáz személyes, erkélyes, gazdagon díszített, színház jellegű nézőtere volt. Az előadás folyamata aprólékosan ki volt dolgozva, egészen odáig, hogy a fények hogy jöjjenek fel, vagy le, volt a nagyfilm előtt három gong, ahogy a színházakban szokott lenni. Meg volt komponálva, hogy a függöny a vászon előtt mikorra érjen szét, majd a végén össze. Ekkor tanultam meg, hogy "meg kell adni a módját", meg kell teremteni a legjobb feltételeket a néző számára a szórakozáshoz, a kulturális élvezethez, és ez rajtunk is múlik. Sokat tehetünk azért, hogy az alkotók által ráfordított energia érvényesüljön. Ebben az időben tanultam meg filmet nézni. Többször nézve mindig új dolgokat fedezhetünk fel, rá kell hangolódni a filmre.  A nézőtéren egészen más atmoszférája van egy filmnek, mint a gépházból vagy képernyőről nézve. Kedvenc jeleneteimnél sokszor lementem a nézők közé. Ma is elmegyek a moziba, ha egy filmet meg akarok nézni. Érezni kell, hogy együtt nevess, vagy izgulj a közönséggel, ezt nem pótolhatja semmi.

Ebben, a filmszínházban tartották a magyar filmek bemutató előadásait.

Minden második héten volt a premier, bemutató vetítés. Ebből ki lehet következtetni, hogy durván 25 film készült évente.

Mennyire volt más a bemutató vetítés a mozigépész számára ott a Vörös Csillagban, ti is ott és akkor láttátok először a filmet?

Ez úgy működött, hogy a protokoll előtti nap éjszakáján csináltunk, egy próbát, csak magunk számára levetítettük a filmet, hogy nincs- e valami gond a kópiával, A díszbemutató presztízs dolog volt, hiszen mindenki ott volt a szakmából és a film alkotói is. Akkor és ott műszakilag mindennek rendben kellett lennie, nem lehetett hibázni, pedig akkor még kézzel váltottuk a tekercseket.  Sok múlott rajtunk. Elég fiatalon kerültem ebbe bele.  Minden második bemutatót vetítettem én.

Mit jelentett a kézi váltás?

Egy film általában 5-6 db. 18-20 perces tekercsből állt. A mozikban két vetítőgép felváltva vetítette ezeket. A felvonások végén a kép jobb felső sarkába kis köröket, váltójeleket kopíroztak be. Az első jelnél el kell indulni a következő felvonással, a második jelnél pedig egy kapcsolóval át kellett venni a képet és a hangot. Ha szakszerűen történt, akkor a vetítés folyamatos volt. Ráadásul a kezdeti időszakban ívfénnyel vetítettünk, amit mindig fókuszban kellett tartani, különben elsárgult a kép. Nagyon kellett tehát figyelni a munkára. Hogy a tekercsváltásokról véletlenül se maradjunk le, készítettem egy kis tranzisztoros áramkört, amely a film szélére ragasztott fólia segítségével csengő jelzést adott, ha közeledett a felvonás vége. Ez volt az első "újításom".

Vetítettél a 70 mm-es Corvinban moziban? Ez is különlegesség volt abban az időben, ha jól emlékszem a Bondarcsuk Háború és békéjével nyitott az átépített panoráma mozi. A Háború és béke vetítésének premierjén az első sorok szélén ölő nézők szó szerint felugráltak a képi és hanghatás miatt, amikor a katonai lovas kocsik és lovasok átvágtattak a fejük felett, emlékszem mekkora ijedelem volt.

A Corvinban olyan gépek voltak, amelyekkel 70mm széles filmet vetítetek, hatalmas ívelt vászonra, sokcsatornás hanggal.  Itt elvégeztem egy kiegészítő tanfolyamot, de panoráma előadást csak a margitszigeti kertmoziban vetítettem. Hasonló méretű filmről láttam most az Avatart 3D-ben, nagy élmény volt.  

Mikor kezdtél el dolgozni a Magyar Televízióban?

1971-ben szóltak nekem, hogy itt a televízióban lehetne vetítőgépészként dolgozni, és én eljöttem jelentkezni. Be is hívtak 70 Ft-os órabérért, külsősnek. Abban az időben több házi vetítője is volt a Televíziónak.  Kettő a negyedik emeleten, ahol az adásellenőrzések folytak, egy a másodikon, a Filmosztályé - ide érkeztek a külföldi kópiák, később pedig mikor az egész épület a televízióé lett akkor az első emeleti nagyvetítőt és a földszinten egy kisvetítőt is megörököltük. Tehát másodállásban dolgoztam 1973-ig, akkor cseréltem és átjöttem főállásba, de még hosszú évekig másodállásban visszajártam mozizni.

Mit kellett vetíteni, ezekben a kisvetítőkben?

Elsősorban az adásra készült anyagok ellenőrzése történt ott. Minden adásra tűzött filmet (kis és nagyfilmet) minden adás előtt, még akkor is ha előtte már volt műsoron, meg kellett nézni, hogy a kópia fizikai állapotában nem történt-e változás, a film technikailag vetíthető állapotban van-e. Az adásvezető (aki az adott adásnap lebonyolításának felelőse) is megnézte a filmeket, ő persze főleg tartalmi szempontból. Emlékszem egyszer az egyik adásvezető nem figyelt fel arra, hogy egy külföldi filmben szidják a négereket - több hónapra eltiltották. De arra is ügyelniük kellett, hogy ha valamilyen ünnep, évforduló volt, akkor az esti mesefőcímek közül olyan változatot kellett leadni, amiben fogmosáskor nem köp a Maci. Nehogy valaki másra gondoljon.

Ez azt jelenti, hogy te a következő heti élő műsorokat és a napi híradókat leszámítva, már előző héten szinte végignézted a tv műsor.

Így van, a film állapotáról pedig jegyzőkönyvet is kellett mindig írni.  Abban az időben egy napi adás 60-70 százaléka még filmről ment.

Mátray Mihály a televízió első operatőreinek egyike, több helyen elmondta, hogy számára is milyen furcsa érzés volt, hogy míg korábban minden felvett képét a nagy vásznon látta, a tv-ben egy kis képernyőre van beszorítva a képe. Te hogy érezted amikor a képernyőn láttad először a filmeket?

TV készüléken látva bizony sokat veszítettek a monumentális, szélesvásznú mozik, ráadásul abban az időben még a színeseket is fekete-fehérben látta a közönség. A televízió számára azonban más látványvilággal, dramaturgiával készültek a filmek. A "Tenkes kapitánya", az "Abigél", az "Indul a bakterház" nézésekor nincs hiányérzetem.

Egy időben a régi Szabadság téri székházban a II. emeleten a középső lift pont a Filmgépterem egyik kijáratával szemben üzemeltek a filmes képrögzítők.  Ott rögzítették a hetvenes évek elején a TV Híradó napi külföldi, Intervíziós és Euróvíziós hírcseréből érkezett anyagait. Az Euróvizó 17.00 kor kezdődött, harminc percig tartott, 17, 40 körül kerülhetett a laborba.  Egy órát volt a hívó berendezéseken, 18,40 től 40 perc állt a Híradónak a rendelkezésére, hogy a napi 5-8 külföldi anyagot megvágják, hangban alámondják, átvegyék és betegyék az I. filmtekercsbe, mert ebben a korban a Híradó adás első 15 perce volt a külpolitika! A filmtekercs pedig 19,25 kor  már ismét itt volt a Filmgépteremben volt . adásra készen. Ezekkel a berendezésekkel te még dolgoztál?

Nem, ezeket a videósok kezelték. Sokszor láttam Kőváry Miklóst és másokat ott dolgozni. 1959-től alkalmazta a Magyar Televízió a telerecording eljárást élő adás és más videoműsorok rögzítésére, Nagyon leegyszerűsítve ez úgy történt, hogy filmkamerával vették fel a képcsövön látható képet. Mivel a filmnyersanyag igen drága volt, természetesen nem lehetett minden élő adást rögzíteni.  Most  40 - 50 évvel később, naponta találkozom, dolgozunk ezekkel a filmfelvételekkel. Látjuk, hogy milyen nagy kulturális, történelmi értékek kerültek így rögzítésre. Ha ez a rögzítési mód nincs akkor az élő adások "elszálltak" volna az adás pillanatában, és az utókor számára az enyészetté váltak volna. Sajnos ez a filmrögzítési eljárás eleinte gyengébb képminőséget tudott produkálni, körülbelül a 625 képsor felét volt képes rögzíteni.   

Mikor volt a következő váltás?

Néhány év után a házivetítők csoportvezetője lettem, egészen a nyolcvanas évek közepéig. 10-15 ember munkája tartozott hozzám. Ezt úgy vállaltam el, hogy közben filmgépészként kezdtem dolgozni a filmgépteremben is, mert én nem tudok, s nem is szeretek csak egyféle és főleg adminisztratív munkát végezni. 1976 körül kerültem át a filmgépterembe. Előtte már szoros kapcsolatban voltam az ottani kollégákkal. Jól ismertem a feladatokat is.

Kik dolgoztak akkor ott? Említsük meg régi kollégáinkat is.

Ebben a korszakban a filmgépteremben három generáció dolgozott együtt. Senoner József még a Hargitán (9) a Mechlabor által összeépített filmvetítőn is dolgozott, innen jó néhányan később a televízió más területén dolgoztak tovább. Itt a Szabadság téren Végh István mellett, aki hosszú évekig a filmgépterem vezetője volt, a kezdeti időkből többek között Rudas János, Róna Mariann, Stieger Ilonka, dolgozott évtizedekig a gépteremben. Az én generációm (a fiatalabbak) már a "színes tévé" térhódításának idejére esik (Szabó László, Pomaházi Sándor). Még a nyolcvanas évek elejétől is jött egy újabb, fiatalabb generáció, akik közül néhányan ma is itt dolgoznak. Emlékeim szerint minden területet összevetve kb. 35-40 fő lehetett a belsős összlétszám.
A filmgéptermi csapat a televíziós műszaki szakemberek között egy kicsit önálló és zárt közösség volt, és talán a mai napig az is maradt. A filmszalag, mint hordozó mindig olyan különleges dolog volt a videós szakemberek között.  Hiába dolgoztunk mi is videotechnikával, a mechanikus vetítőgépek és a matuzsálem korú filmszalag ott voltak. Mi mindig tekercseket cserélgettünk, adás közben állandóan tekertük a gombokat, néztük a képet az oszcilloszkópon, adás közben korrigáltunk. Mindig valamit pluszban kellett csinálni vetítés közben. A hang pedig általában külön magnóról, mágnesszalagról ment szinkronban a vetítőgéppel. Misztikus, bonyolult dolognak tűnhetett.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy míg a moziban a film befűzése és elindítása után "csak arra kell figyelni", hogy technikai hiba ne legyen a vetítésben és a váltások jó legyenek, itt a televízióban a vetítés során folyamatosan "élesben" képkorrekciókat is alkalmaznotok kellett?

Igen mert a filmnek sokkal nagyobb a dinamikatartománya, és hozzá kellett igazítani televízió átviteli sajátosságaihoz. Ezért folyamatosan szintezni kellett.  Nem beszélve azokról az esetekről, amikor eleve rosszul voltak fényelve a kópiák. Ez főleg dokumentumfilmeknél, híradófelvételeknél volt észlelhető, hiszen ott különböző helyszíneken gyakran visszavágott snittek jelentek meg. Ez egy nagy jó iskola volt számomra. Élő adásban ezt úgy megtenni, hogy bejön a snitt és rögtön helyükre kerüljenek a színek, a fények, úgy, hogy a néző közben észre se vegye - ehhez nagy tapasztalat kellett. Ha ez nem működött és valamiért "elaludtunk" akkor a kapcsolóból Fecsó Józsi vagy a Temesi Karcsi rögtön szólt az utasítón, hogy "gyerekek figyeljetek".

Milyen kellemes vagy rossz emléked van ebből az időszakból?

Tulajdonképpen az élő adásnak volt egy különleges misztikuma. Abban az időben egy jobb krimit 4 - 5 millió ember nézett, az emberek fő szórakozása a televízió volt.  Az "adás feszültsége", az állandó készenlét, az hogy mindig történhet valami, mindig meghibásodhat valami, és hogy egymásra is figyeljünk összekovácsolta az embereket. Nem véletlen hogy a filmgépteremben kicsi volt a fluktuáció, Érdekes, izgalmas és szép munka volt. Sok évbe tellett megtanulni. Műszaki és emberi hibák persze adódhattak, például később a program lebonyolításon volt egy filmbontó berendezés, amely időnként váratlanul adás közben "kifűzte" magát. Volt egy csattanás, egy nagyfeszültségű áthúzás, és a gép magállt. Ilyenkor persze azonnal elvesztettük a hang szinkronítást is, újra kellett fűzni a filmet, a szinkron megkeresni, addig a néző meg látta a műszaki hiba feliratot, amit szintén nekünk kellett kiadni, a diavetítőről. Néha bizony hosszú percekig tartott a hiba kijavítása.  Körülbelül a nyolcvanas évek közepéig tartott az izgalmas állapot, amikor ez így ment.

A hetvenes években úgy nézett ki egy adásnap, hogy reggel nyolctól elindultunk az Iskola televízióval, vagy a Mindenki iskolájával, az iskolai órarendhez alkalmazkodva. Lement néhány ilyen film, ezt délután megismételtük, hiszen abban az időben még délelőtt - délután is volt tanítás az általános iskolákban, Közben a Hírekhez is mi adtuk be a diákat. Kora esti órákban indultak a kisfilmek, aztán jöttek később a reklámok, Esti mese, a Híradó bejátszás. 20 órakor indult az esti nagyfilm, aztán a Híradó, és még egy késő esti film. Elég nagy volt a Filmgéptermen a terhelés, nagyon komoly felkészültséget igénylő műszaki berendezéseink voltak. Pl. egy időben a következő eszközökkel dolgoztunk: fekete-fehér kamera Philips vetítőkkel, diavetítővel, színes 3 csöves Bosch Fernseh kamera Bauer vetítőkkel, diázóval, színes négycsöves EMI kamera 35mm-es Philips vetítőkkel, Thomson "flyng spot" rendszerű színes telecine. És még volt telecine berendezés a III.-as stúdióban és a program lebonyolításon is, amit szintén mi üzemeltettünk. Azt azért meg kell említeni, hogy a második program önálló filmlejátszó berendezésekkel és szakembergárdával sugárzott.
Természetes módon ebben az időben már nem csak a filmtechnika, hanem a videotechnikai is "vonzásába kerített".  Igyekeztem "magamba szívni" minden új, a televízióval kapcsolatos ismeretet. Tanulmányaim és szakmai oktatások mellett saját magam is érdeklődéssel térképeztem fel a "technikát", ma is megvannak azok a füzeteim, amiben folyamatosan jegyzeteltem mindent, amit egy-egy berendezésről tudni kell, panelről panelra összeírtam minden hasznos és fellelhető tudnivalót. Ezeket és a rendszertechnikát maximálisan ismerni kellett, ahhoz, hogy a berendezéseket szakszerűen tudjuk kezelni.

Nem tudom emlékszel -e a televízió egyik legnagyobb "politikai botrányára" ami azért a Filmgépteremhez is köthető volt. A hetvenes évek második felében történt. Adásban voltunk a Híradó 19,30-es adásával, már túl voltunk a külpolitikai blokkon, amikor az egyik vezető belpolitikai riportban Szekér Gyula, miniszterelnök-helyettes éppen egy előadásán a szocializmus építésének dicsőséges eredményeit sorolta. A riport alatt a nézők még egy másik hangot is hallottak, amely többször megismételve a következőket mondta " .. a szószékől csak beszélnek, a szószékről csak beszélnek.." A Híradó vezérlőben stúdió kimenő hangot hallottunk, így mi nem is érzékeltük. De a nézők persze az adó kimenet hallják, ők jól hallották. Nyolckor mikor kijöttünk a stúdióból és vezérlőből a folyosón már az illetékes helyről kivezényelt "nyomozók" faggattak mindenkit.  Valójában az idézett mondatokat Nagy Attila mondta Savanarola monológjában. Emlékszel az esetre?

Én is csak többféle változatban, elmondás alapján ismerem. A hátterét tudom; szokás szerint 19,30 és 20.00 között az adó felé a Filmgépterem egyik gépéről hang- és képpróbát kellett adni. Erre általában a vágók által kidobott filmrészleteket, végtelenített slejfniket használtuk. Pár másodperces kép és hang "futott körbe" ebben az időben folyamatosan. Úgy tudom ilyen próba ment aznap is, és a relék "összeakaszkodása" révén bekerült az adásba. Nagyon kínos volt, a vizsgálat végül is ezt a műszaki hibát támasztotta alá. Egyébként is nagyon szigorúan vettek mindenféle adáshibát. Minden nap a legapróbb hibákról is napi jelentésben kellett számot adni, a közvetlen felettesek felé. Ha váltásnál volt egy kis fekete kocka, azt is jelenteni kellett. Persze voltak műszaki hibák, és voltak személyes mulasztások is ezt kár lenne tagadni. Egy éven belül mindig volt néhány olyan hiba, amikor azért meg lehetett menteni helyzetet. Például egy alkalommal a hangszalag valahogy legurult a gépről, és akkor a "bobiba" egy ceruzát bedugva tartottuk a tekercset, miközben több kollega kézzel vezette a szalagot a géphez. Történt persze olyan is, amikor figyelmetlenségből össze lett keverve, egy krimi sorrendje.

Sok magazin műsor volt a hetvenes évek második felében és nyolcvanas években, amelyekben rendszeresen bejátszottatok forgatott, vágott anyagokat, az élő adásba.

Igen, a műsorok nagy része előre leforgatott filmekből állt. Először volt egy kamerapróba, majd már adásban, az összekötő szövegek után lejátszottuk a filmet. Ilyen volt minden vasárnap a legfontosabb politikai műsor "A HÉT", hét többi napján pedig a Színházi Album, a KÉK FÉNY, a Stúdió és péntekenként AZ ABLAK című szolgáltató műsor. Ebből, ha jól emlékszem, az első adást is én csináltam, a jól ismert föcim, meg a bejátszások az én gépemről jöttek (Horváth Ádám volt a rendező). A filmmel a hasznos kép elé kellett állni néhány másodperccel és a rendező utasítón indított. Voltak azért érdekes afférfok is, az egyik kolléganőm megunta, hogy az egyik rendező, az utasítón mindig úgy üvöltött indítás helyett, hogy "TŰZ", és egyszer nem indult el, legközelebb a rendező már rendesen indított. Természetes a mindennapi Híradó is tele volt filmbejátszásokkal.
Nagy élményem volt az első magyar űrhajós fellövése, amikor az egyik gépemen Farkas Bertalan, a másikon Magyari Béla portréfilmje volt befűzve. Már korábban tudtuk, hogy fellőtték, mindenki össze-vissza szaladgált, nagy káosz volt amikor megszakították az adást és bejelentették. A portréfilm szerencsére rendben lement.

Nem beszéltünk még arról, miért is voltak hordozható vetítők a Filmgépteremben?

Ezek olyan különleges hordozható "kétszalagos" vetítőgépek voltak, amelyek a 16-os képet és hangot egyidejűleg le tudta játszani. Nagyon sok televíziós film készült abban az időben, és közönségtalálkozókat, előzetes bemutatókat vetítettünk Budapesten és vidéken, valamint a fesztiválokon; Miskolcon, Kőszegen, Veszprémben.  Ha elkészült egy dokumentumfilm pl. Balmazújvárosról egy sorozat, akkor lementünk levetítettük a filmet, és nagy lakomával megvendégeltek minket. Így voltunk Bábolnán is ahova lehívtak, hogy nézzem meg, mi kell a vetítéshez, mert nem volt ott még csak egy félig kész épület. Se vetítő vászon, se hely a vetítőnek, még csak lépcső sem volt. Felsoroltam, hogy nekem mire lesz szükségem, majd a gyártásnak mondtam, itt vetítés nem lesz.  Három nap múlva levittek és minden elkészült. Napokig vetítettük a többrészes filmet Burgert Róbertről, amit Sára Sándor rendezett. De vetítettem tévéfilmet számtalan vidéki moziban, a Kongresszusi Központban és egyszer a Budapest Sportcsarnokban is, mert az evangélikus világtalálkozón elromlott a Svájcból hozott vetítőgép és a televíziótól kértek segítséget. Éppen dolgoztam, és így ki tudtam menni egy géppel a Jézus életéről szóló filmet levetíteni. Ötezer ember várt rám. Külön köszönetet kaptam érte. Sokszor díszletnek használták ezeket, például minden felvételre én vittem ki Friderikusz Sándor "Én mozim" című műsorához a gépet, amellyel ő "kvázi" elindította a bejátszásokat. Ma már megszűntek a vetítések, a gépeket átadtam a díszletraktárnak, de egyet vettem magamnak az Interneten, hogy ha kedvem támad, otthon bármikor vetítgethessek magamnak.  

Az egyes filmalkotások tekercsei az évtizedek alatt nagyon sokszor mentek át a kezeid között. Azt lehet mondani, hogy szinte "közös a történetetek"?

Az eltelt évtizedek alatt sokszor találkoztam egy-egy film kópiájával, részben amikor a program ellenőrzéskor vetítettem, vagy amikor más műsorokhoz nézték meg, hogy részletet használjanak belőle, és persze   többször "találkoztunk"  adás vetítéseknél is. Volt, hogy az első adásnál az operatőr ott ült mögöttem és folyamatosan mondta, hogy milyen legyen a film képi világa, és én manuálisan adás közben korrigáltam ahogy kérte.  Sajnos az évek múlásával azt is észleltem, hogy milyen hamar romlik a kópiák állapota, kifakulnak, karcosak lesznek. A filmek életútját folyamatosan nyomon tudtam követni, ami később számomra nagyon hasznos információ volt.

1996 - 1977 körül, nagy váltásra készültél kollégáiddal egyetemben. A Magyar Televízió vezetése is elérkezettnek látta az időt, hogy a filmes - és videó hordozókon őrzött archivált műsorokat műszakilag, technikailag, felújításra szükség esetén restaurálásra, majd digitalizálásra kerüljenek. A filmrestaurálás technológiai kialakításában az egyik irányítóként vettél már részt. Hogy is kezdődött?

Egy kicsit korábbra is tehető a történet kezdete, talán még tíz évvel is. Amikor a Magyar Televízióban egyre inkább elterjedt a mágnesszalagra történő rögzítés, visszaszorult a filmszalagra készült műsorok gyártása és nálunk a Filmgépteremben megszűntek az élő adások.  Film azért még sokszor szerepelt a műsorban, de azokat adás előtt néhány nappal átírtuk mágnesszalagra, először 1 collra, később Beta SP kazettára. Ezzel egy újabb szakmát sajátítottunk el (rögzítéstechnika), és egy egész más munkamenetet alakítottunk ki. Módunk volt már arra, hogy akár többször is megálljunk az átírás során, és korrigálást végezzünk. A helyzet adta, és láttuk, hogy sokkal, jobb eredményeket lehet produkálni ha van rá idő, lehetőség és technikai eszköz, hogy a filmek eltéréseit korrigáljuk, nem beszélve arról, hogy abban az időben a 80-as évek végén már tapasztaltuk, hogy az első televíziós színes filmeknél pld. Fekete város, Bob herceg, Mézga család, Abigél  stb.  megkezdődött a színek fakulása. Ezek a filmek sokkal nagyobb ráfordítást igényeltek az átírás során.  Kialakult ennek megfelelően bennünk az-az igény, hogy ha vannak lehetőségek, akkor alkalmazzunk egy célirányosabb technológiát.

Azért fiatalabb olvasóink kedvéért "magyar találmányként" lehetett "színesben látni " a fekete - fehér műsort! Emlékszel még a színes műanyag előlapra? Sok családnál láttam, hogy a készülék elejére fel volt rakva egy műanyag lap felül halvány kék árnyalattal, alul meg halvány zöld árnyalattal, amikor természeti jelenet volt még csak megértem, a amikor belső jelent volt, akkor sem zavarta őket .

Így visszagondolva az valami borzasztó lehetett, bár akkor inkább érdekességnek tűnt, és persze ez még  javában a fekete-fehér korszakban volt. Mi magunk kivételezettek voltunk, hiszen a munkahelyünkön mi már a hetvenes évek elejétől színesben láttuk azt, amit a nézők csak az évtized közepétől, ugyanis sokáig csak a Keravill kirakatában láthattak színes tévéműsort.  De azért a színes televíziókészülékek nagyon gyors ütemben kezdtek elterjedni, és a kilencvenes évek közepére már általánossá váltak. Közben pedig oda jutottunk, hogy egy régebbi színes filmet már nem tudtunk eredeti állapotában bemutatni a nézőknek, mert kifakult, és karcos lett. Az 1969-ben Ruttkay Éva és Latinovits Zoltán főszereplésével készült, "Régi nyár", című csodálatos díszletek között és káprázatos kosztümökben játszódó filmet csak 30 évvel később, 1999-ben láthatták a nézők eredeti pompájában, amikor mi felújítottuk.

Térjünk vissza a filmrestaurálás elindításához.

Egyre nagyobb igény volt arra, hogy próbáljuk meg a filmek eredeti állapotát helyreállítani, és megmutatni a nézőknek. Ekkor már Reischig Ottó volt a Filmgépterem vezetője, aki folyamatosan követte a külföldi szaklapokban a filmrestaurálás lehetőségeit, gyakorlatát. Igyekeztünk tehát tájékozódni a világban, és lehető legmodernebb technikákat felkutatni. Sági László a fejlesztés részéről és az Archívum vezetése is kereste a lehetőségeket, elindították a két coll-ra készített anyagok digitalizálását, elkészítették a filmrestaurálás koncepcióját. 1998-ban egy nagyon kivételes helyzet állt elő. Horváth Lóránt volt az alelnök, majd megbízott elnök. Ő számtalan nagy televíziós film és sorozat gyártásvezetője is volt korábban - pld a Fekete város gyártásvezetője - így pontosan értette, hogy miért lenne szükség erre a fejlesztésre, beruházásra, teljes támogatást adott, nagyon sokat tett azért, hogy a megtervezett rendszer anyagi feltétele meglegyen. Úgy emlékeszem, hogy az akkori Kuratórium utolsó ülésén sikerült a pénzt megszavaztatnia. Ez nagyon nagy összeg volt, több mint 200 millió forintos beruházás.

Közbevetőleg  jegyezzük egy ilyen típusú filmrestaurálás a hazai és nemzetközi piacon, filmenként kb. 1 millió Ft-ba kerül. Így 20 film után a berendezés már behozta az árát  

Akkor ez egy "választóvíz" volt, nagyon sokféle szempontból, és összekapcsolódott a televízióban más változással is. Ezt Te tudod a legjobban, hiszen 1998-ban hívott oda az Archívumba, egyik vezetőnek Horváth Lóri, és ekkortól megvalósítottátok a televíziós archívumok (szerkesztőségiek és központi, vidéki stb.) összevonását, és ettől kezdve áttért az Archívum a zárt rendszerű kölcsönzésre. Ez alapvető lépés volt az anyagok megőrzése és szakszerű kezelése érdekében. Eredeti archív anyag már nem kerülhetett ki  semmilyen célból az archívumból, csak az adókra. Mindenki más csak kópiát kaphatott, a műsoros felhasználók és a külső megrendelők is!

Ekkor én egy komplex műszaki feladatot kaptam. Akkor még a Gyártási Igazgatósághoz tartoztunk és megbíztak azzal, hogy hozzam létre az Archívumot kiszolgáló komplex műszaki egységet. Ide tartozott a filmgépterem, a videórestauráló, az újonnan létrehozott videó kiírók és megtekintők, valamint a ki kellett alakítani és be kellett üzemelni a Filmrestauráló stúdiót is. Nagy munkával, sok átépítéssel, új műszaki technikák telepítésével, új technológiák kialakításával járt ez a feladat. Nagyon kivételes volt a helyzet, akkor ezt mindenki támogatta, hallgattak ránk és a fejlesztés során sok elképzelésünket meg tudtuk valósítani. Új munkacsoportokat hoztunk létre, 34 fővel indultunk a műszaki részlegben. Persze sok vitát is okozott, főleg a produkciók nehezményezték a szigorításokat. Naponta több száz szalag (film és videó mozgását is tervezni, koordinálni kellett a rendszerben, s mivel az ígéret ellenére nem kaptunk vonalkód leolvasót, maradt a lassú és körülményes kézi adminisztráció.  Összességében végül is sikeresen kezdődött az új rendszer. Viszont rá fél évre, egy évre jött az első majd a második nagy létszámleépítés, amikor a műszaki személyzetünket egyszerűen megfelezték, és ezzel az elképzeléseink egy részét lenullázták. Mi eredetileg úgy gondoltuk, hogy nem csak a kiszolgáláson kell a hangsúlynak lenni, hanem ezzel párhuzamosan a folyamatos felújítást és digitalizálást is el kell végezni. Ezen kívül alapvető igény ilyen nagy állományok szisztematikus ellenőrzése, karban kell tartani a hordozókat is. A munkafolyamatokat ezért úgy terveztük meg, hogy a beállított szakembereknek legyen idejük arra, hogy figyeljék a kópiák állapotát, és ha szükséges beiktassunk egy mentési folyamatot. Már rég túl lenne az 1 collos anyagok mentésével a Televízió. Ez nem így történt, ismét a produkciós megrendelések maradtak az elsődlegesek és nem jutott ember és idő az állomány tervszerű és szükséges kezelésére, csak a tűzoltásra. Mai napig is fájlalom és kicsinyesnek tartom azt az eljárást, hogy néhány státuszt nem ért meg nemzeti értékeink gondosabb kezelése. Tapasztalt és elkötelezett szakemberektől kellett megválnunk.

Végül is a Filmrestauráló 1998 őszén épült meg, és 1999 februárig próbaüzemben dolgozott.

Először az volt a terv - ez Sági Lászlónak volt az elképzelése -, hogy mindent felveszünk, digitalizálunk, és utómunkában történnek a korrekciók és a restaurálások (digitális karc és egyéb filmhibák javítása). Azonban anyagi okok miatt, nem sikerült minden olyan berendezést megvásárolni amire szükség lett volna, ráadásul a leépítések miatt két szakemberünktől is meg kellett válnunk. Ezért kényszerűségből egy másik utat választottunk, amellett, hogy veszélyeztetett anyagokat átmentettük, arra törekedtünk, hogy a nézők elé kerülő műsorokat időt nem  sajnálva, felújítva, jó minőségben mutassuk meg a képernyőn. Ekkor már mi is az Archívumhoz tartoztunk és együtt, közösen döntöttünk minden szakmai kérdésben és a restaurálások sorrendjében is.  Kialakult egy műhelymunka, a különböző filmmel foglalkozó területek között. Nagy segítségünkre volt Besenyő István a filmlaboratórium vezetője, neki köszönhetjük a karcok eltávolításához alkalmazott folyadékos rendszert. Mi is új eljárásokat dolgoztunk ki, ha kellett műszaki újításokat, technológiai fejlesztéseket valósítottunk meg. Olyan közös munkát végeztünk, ahol mindenkinek meg volt a lehetősége egyéni elképzelései megvalósításához.

Rendszeresen, operatőrök, rendezők, a régi produkció alkotói ülnek melletted és restaurátor kollégáid mellett. Miért van erre szükség?

Ha képernyőn látok egy műsort, mindig meg tudom mondani, ha filmes hordozóra készült. A véletlenül eloszló szemcsézettség, a képváltások frekvenciája olyan jellegzetesség, amely élő, változó matériának mutatja filmet a statikusabb videó képnél.  De hangulata is van egy filmnek, amit az alkotók szándékosan hoznak létre. Ezek dramaturgiai elképzelések és a történetnek megfelelően az operatőr és rendező egy olyan képi világot hoz létre, ami nem biztos, hogy a valóságnak megfelelő, de hozzájárul ahhoz, hogy hasson a történet. Pl. hidegebb, kemény, vagy éppen meleg, lágy tónusú jeleneteket állít be. Nekem, mint restaurátornak többek között az a dolgom, hogy ne tüntessem el a "filmes kinézetet" a digitális eszközök túlzott alkalmazásával, illetve minden esetben észleljük és reprodukáljuk a film eredeti képi világát. Ez utóbbihoz tudnak alapvető segítséget adni a film alkotói.

Vegyünk egy példát egy teljesen különleges feladat volt Gaál István filmrendező barátunk filmjeinek restaurálása. Talán ő volt az egyetlen olyan magyar filmrendező, aki minden színes filmje esetében, minden filmje, minden jelenet beállításhoz külön színdramaturgiát dolgozott ki.

Ő nagyon tudatosan készítette valóban az összes beállítását. Nagyon örültem, hogy a televízió számára készített filmjei restaurálásában végig részt vehettünk, mert sokat tanultunk tőle.  Azt igazolta vissza a közös munkánk, hogy nem feleslegesen dolgozunk annyit egy - egy snitten, ami talán egy kívülállónak már túlzásnak is tűnhet.  Egy-egy tárgy színének dramaturgiai jelentése volt, ahogy meg volt tervezve pontosan olyannak kell lennie, hogy a mondanivalót segítse. Hasonló élményem volt Zentay László operatőrrel, amikor restauráltuk az Optimisták című sorozatot. A restauráláshoz hozta az eredeti forgatási jegyzeteit, hogy melyik snittet milyen hangulatba kellett beállítani. Ezeknek a közös munkáknak a révén mutatkozik meg, hogy milyen nagy a felelősségünk, amikor önállóan dolgozunk. Az alkotók nálunk szembesülnek azzal is, hogy milyen rossz állapotban van a filmjük, és ahogy haladunk és sikerül az eredetit visszaállítani, az nekik is nagy élmény. Többek között Horváth Ádám, Zádori Ferenc, Málnay Levente, Esztergályos Károly, Olasz Ferenc, Kernács Gabriella volt még nagyon sokszor segítségünkre, de Szinetár Miklóstól kezdve Illés Györgyig számtalan alkotó megfordult nálunk. A lehető legjobb minőséget próbáljuk meg mindig elérni és a digitalizálás révén már egészen biztos, hogy az utókorra ez már így örökre meg fog megmaradni.

Nem csak a Magyar Televízió számára végzett munkátok ismert már határainkon belül. Emlékszem megpályáztunk még közösen a Magyar Nemzeti Filmarchívum egy kiírását a Színház és Filmművészeti Főiskola (ma már Egyetem), régi vizsgafilmjeinek restaurálásával kapcsolatban. Megnyertük és hát bizony szép elismeréseket kaptunk.

Nekem mindig egy kicsit hiányérzetem volt, mert úgy éreztem, hogy itt Magyarországon, a televíziós filmrestaurálóban nagyon nagy szakmai tapasztalatokra tettünk szert, ami nincs kihasználva. Vannak más projektek és felújítások, - ismerjük őket és a végzett munkát is, - de mennyiségi tapasztalat igazán nálunk van, az évi több száz restaurált filmmel. Ezért nagyon örültem, amikor végre a Magyar Nemzeti Filmarchívum számára is dolgozhattunk. Az alkotók itt is részt vettek a munkálatokban, pl. Koltai Lajos segítségével fényeltem a vizsgafilmjét. Jó volt kilépni a televíziós filmek köréből.

A Magyar Nemzeti Filmarchívummal egyébként is folyamatos élő a kapcsolat ezen a területen. Folyamatosan részt veszünk minden évben az ö restaurálási itthon szervezett nemzetközi konferenciáikon, sőt néha előadásokat is tartottunk ezeken.

Így van. Ez számunkra fontos kapcsolat, és a személyes kapcsolatok is már nagyon jók. De máskor is "kölcsön adtuk" a szakértelmünket. 2009-ben sajtóvetítésen mutatta be az MTV Molnár Miklós operatőr két háromdimenziós kisfilmjét, amelyet 1973-ban Szent-Györgyi Alberttal, 1986-ban Takács Marikával forgatott. A most először látott 3D-s változatot én készítettem a filmrestaurálóban és remélhetőleg a majdani 3D-s magyar televízióban ez lesz az elsőnek bemutatott háromdimenziós film. Itt az Új székházban pedig már HD formátumba tudjuk fényelni a produkciók által készített új tévéjátékokat, műsorokat, amely bár nem restaurátori feladat, de szükség van a fényelési szakismeretünkre.

Szerinted a Magyar Televízió filmállománya - azt tudjuk, hogy nem kell mindent restaurálni - körülbelül mennyi időbe, mennyi munkába kerülhet, - ezt a kérdést mindenki felteszi - így most én is megkérdezem tőled .

Tudni kell, hogy ez egy nagyon összetett és bonyolult kérdéskör. Tipikusan az a terület, ahol nem lehet varázsigéket mondani, és egy mondattal eldönteni, hogy mi legyen. Ezért felelősen nem lehet erre a kérdésre egy tényadattal válaszolni. Mivel óriási mennyiségről van szó, nagyon sok dolgot kell figyelembe venni ahhoz, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk. Például egy digitalizálás akkor tekinthető véglegesnek, ha az eredeti hordózóval azonos minőséget tudok egy másik formátumban létrehozni. Az állomány kb. 20 százalékát kitevő 35mm-es filmnél ez legalább 4000 soros (4K) kompresszió nélküli felbontást jelentene. Ehhez óriási tárigény szükséges. Látjuk, hogy már létezik ez a technológia és tudjuk, hogy előbb-utóbb elérhető lesz számunkra is, de addig időt kell nyerni. Végre itt az új műszaki tv-bázison, a filmanyagok európai szabványoknak is megfelelő korszerűen megtervezett, szabvány hőfokú, páratartalmú raktárba kerültek, ezzel élettartalmuk jelentősen meghosszabbítható. Tehát szelektálni kell; mi az, amit érdemes most megcsinálni, mi az, amivel várhatunk még, és mit tudunk csak átmenetileg megoldani. Az állomány részei különböző kategóriákba sorolhatók, más-más minőségű digitalizálási eljárást igényelnek. Például a 16 mm filmek egy igen nagy részénél (telerecording felvételek) nem szükséges egy SD technikánál nagyobb felbontású digitalizálás, a többinél elég lehet a HD, illetve a 2K minőség a végleges digitalizáláshoz. Ezek archiválási szempontok voltak, de mint, ahogy eddig is, a jövőben is törekedni kell arra, hogy a filmek a nézők elé restaurálva kerüljenek, mert szerencsére igen nagy igény van rájuk. Ezt még az is szükségessé teszi, hogy a jövőbeli magasabb minőséget kívánó új digitális sugárzásnál minden hiba felnagyítódik. Tehát a filmekkel szembeni igény nem fog csökkeni, hanem ellenkezőleg, éppen ezért a jövőt tervezni kell, a restaurálás esetében már most technológiát kell váltani a nagyfelbontású célszoftverek irányába, majd pedig célszerű lenne a digitalizálás és tárolás feltételeit is fejleszteni. Erre vonatkozó terveink már készen állnak.

Amikor azt olvasod az újságban, hogy milyen óriási tervek vannak Európában és itthon a digitalizálásokra, most aztán mindent nagy mennyiségben, gyorsan be kell digitalizálni. Mit gondolsz erről?

Ha általában digitalizálunk, akkor én még kivárnék. Már nagyon közel van egy elérhető árú, végleges digitalizálási technológia lehetősége.  Jelenleg elsősorban arra törekednék, hogy azokat a tartalmakat digitalizáljam, amelyek már most elérhetővé tehetők a nagyközönség számára és igény is van rájuk. Nyilván vannak, akik ezzel foglalkoznak és számtalan olyan akadályt is le kell még küzdeni, ami nem technikai jellegű. Bizonyára vannak olyan értékes állományok is, amelyek veszélyeztetettek - ezeket is előre venném. Itt a nemzeti, kulturális érték kell, hogy számítson és nem az, hogy kinek a kezelésében van. Ilyen a televízió archívuma is. Tehát meggondolt ütemben, célzottan alakítanám a digitalizálási elképzeléseket.

Sanyi, a kor szintjén felújítjátok, csillag, villog a film. Az új kor, digitális televíziózása viszont szintén átalakul, különösen a képméretarány változási miatt a gyönyörűen lejátszott filmek "megcsonkítva" kerülnek a nézők elé? A képmélység éles lesz, viszont az eredeti kép egy része az alkotók szándékától függetlenül elveszik. Látod értelmét ezek után a munkátoknak?

A 16:9 megalkotásával sikerült létrehozni egy olyan új formátumot, amely nem egyezik semelyik eddig használt méretaránnyal, de közel van a jelenleg általánosan elterjedt mozifilmhez.    Most tehát megfordult a helyzet  és az eltelt ötven évben készített, szinte kizárólag 4:3-os képarányú televíziós műsorok kerülnek hátrányba az új formátummal. Természetesen jobb lesz a képminőség, nagyobb a képméret, de amit borzasztónak tartok, az a 4:3-os kép "kiszélesítése", az elterjedt torzítási megoldással. Én azt javasolnám a nézőknek, amennyire lehet, nézzék csonkítás nélkül a filmeket, akár olyan áron, hogy a kép szélein fekete sáv lesz. Ezt jobb esetben a néző eldöntheti, de van, amikor már eleve megcsonkítva sugározzák. Igyekszem, azonban reálisan látni és tudom, hogy a képernyő sok mindent kibír. Például korábban megcsinálták azt az erőszakot a Ben Hur-ral, vagy a Halál ötven órája című filmmel, hogy a kép több mint kétharmadát elvették, és csak egyharmad képet közvetítettek, mert ez fért bele 4.3-ba. Tudom, hogy csinálják, mert az én telecine berendezésemen is van erre lehetőség, de nem tudom, hogy etikailag az alkotókkal, műveikkel ezt meg szabad- e tenni?  Tehát a televíziós sugárzás sok esetben kompromisszummal jár. Valójában nem ilyen vészes a helyzet addig, amíg biztosítunk választási lehetőséget. Ha a néző úgy gondolja, beül a moziba és megnézi eredeti formátumban, vagy választhat TV sugárzás, és a médialejátszó közül. Mint ahogy zenét is hallgathatunk kis zsebrádión a strandon, de otthon a HiFit hallgatjuk, vagy akár a koncertre is elmegyünk. Ezt a választási lehetőséget kell biztosítani a filmek esetében is. Archív műsoroknál azért rossz a helyzet. mert a hozzáférés már szinte csak a TV-re, jobb esetben DVD kiadványra korlátozódik. A máshol elterjedt és virágzó Art mozi hálózatnak talán nálunk is nagyobb jövője lesz az igényes nézők körében.

A te nagy szerelmed a FILM, ez már kiderült a beszélgetésünk folyamán, olyan nagy a szerelem, hogy otthon sem tudsz meglenni nélküle. Sokan tudják, hogy otthon is felépítettél egy filmátírót, és első sorban 8 és Super8 mm-es amatőr-filmek átírásával foglalkozol. Azt elmúlt évek során számtalan amatőr filmet írtál át a 30-as évektől a 80-as évekig. Szemed előtt pergett le a XX. század több évtizedének magán történelme. Mesélj erről valamit.

Fiatalabb koromban amatőrfilmeket is készítettem, ezért sok saját filmem is volt és egy idő után az ismerőseim is megkerestek, hogy át kellene ezeket másolni. Építettem otthon egy kis átíró berendezést, ahol szintén lehet korrigálni, színeket állítani, és ezzel digitalizálom őket. Ezekben, a privát filmekben nagyon sok jellegzetes dologgal találkoztam, amiben az én generációmnak része volt; az első Trabant, a család, az Állatkert, a Vidámpark, az utazások keletre, majd nyugatra. Lám, még erre is jó volt a filmszalag. Néhány 30-as, 40-es években készült kuriózum is a kezembe került. Évek óta gyűjtöm a régi, antik vetítőgépeket is, ha majd lesz időm, hozzákezdek a felújításukhoz is. Ezek mind kapcsolódnak a filmes szakmához.

Azt lehet mondani, hogy te azok kevesek közé tartozol, aki azt csinálják, ami a hobbyjuk.

Bármilyen közhely, tényleg nagy szerencsém van, mert soha semmikor nem érzetem azt, hogy munkát végzek, csak azt csináltam ami hobby-m. Ezzel azonban itt a televízióban nem vagyok egyedül. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ez a sok televíziósra jellemző.

Kicsit visszakanyarodva a korábbi történetre, én úgy tudom, hogy a mai napig is minden évben egyszer azok, aki a Filmgépteremben dolgoztak valamikor, azokkal össze szoktatok jönni.

Többségükkel már 10-15 éve nem dolgozunk együtt, mégis évente egyszer találkozunk. 15-20 ember. Most novemberben is így volt. Pár órára összejövünk, beszélgetünk a "régi szép időkről", és hogy kivel mi történt. Ez egy teljesen vegyes társaság, vannak fiatalok és idősebbek is 40-80 éves korig. olyanok is, akik már egészen más területen dolgoznak, de mindig jól érezzük magunkat. Ez sosem fog megváltozni. A Magyar Televízióban végzett közös munka; az élő adás feszültsége, és mint ahogy az elején megfogalmaztad: "a film jellegzetes illata" összeköt minket.

Végezetül felolvasnék neked pár szót:

1. F-ilmjeivel
2. I-gen
3. L-elkesen
4. M-ozizik
5. G-épein
6. É-jfélig
7. P-erget
8. E-gyiktől a másikig
9. Sz-aladgálva

Szerinted, mit jelenthet ez?  

Gondolom, a mozigépész definíciója

Hát majdnem stimmel, ha a szavak kezdőbetűit lefelé összeolvassuk a FILMGÉPÉSZ szót olvashatjuk  ki. Koreny János barátunk tv-történeti könyvében bukkantam rá. Egy ismeretlen munkatársunk a 60-as években több munkakör definiciójára, akrosztikonban (10) írt meg több munkakört, többek között a filmgépészt is.

Még nem találkoztam vele, nekem megvan a könyv, de nem emlékszem rá. Találó, és a kulcsszó benne az, hogy: "lelkesen"

Köszönöm a beszélgetést.

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte Dunavölgyi Péter
Budapest, 2010. december.

Lábjegyzetek:

(1) Kandó Kálmán Híradás- és Műszeripari Technikum volt 1969-ig.

(2) MHSZ: 1948. február 29-én alakult meg az MSZHSZ, a Magyar Szabadságharcos Szövetség, melynek üzemi, városi és községi szervezetei a Magyar Kommunista Párt irányításával "eredményes politikai felvilágosító munkát végeztek, mozgalmi életet éltek". Így rövid idő alatt jelentős tömegszervezetté vált. Az újjáépítés után céllövő, motoros, kerékpáros, sí, lovas, és ejtőernyős szakosztályokat, kultúrcsoportokat működtetett. 1948. február 14-én alakult meg az OMRE - az Országos Magyar Repülő Egyesület, melynek helyébe 1951 januárjában a Magyar Repülő Szövetség lépett. 1949 januárjától kezdte meg működését a szövetségen belül az első rádió adó-vevő. 1955.-ben a Magyar Dolgozók Pártja létrehozta a MÖHOSZ-t, a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetséget. 1956. október 30-án a MÖHOSZ szétszakadt: A Magyar Nemzeti Repülő Szövetségre és a Szabadságharcos Szövetségre. 1956 novemberében kormánybiztosokat neveztek ki a két szövetséghez, akik kezdeményezték "az ellenforradalmár-gyanús" tagok kizárását. 1957 júniusában létrehozták a Magyar Honvédelmi Sport Szövetséget, az MHS-t. Az MSZMP PB. javaslatára a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1967. augusztus 8-án létrehozta a Magyar Honvédelmi Szövetséget, az MHSZ-t. "Irányító szerveit országos, budapesti, megyei, járási, városi, kerületi és üzemi szinten kell létrehozni.  Főtitkárai voltak: Uszta Gyula vezérőrnagy, az MHS elnöke, majd az MHSZ főtitkára 1962-1969-ig, Kiss Lajos vezérőrnagy 1969-1986-ig , Kéri György vezérőrnagy, 1986-1990.

(3) Vörös Csillag : Vörös Csillag Filmszínház -  Erzsébet krt. 43-49. 1896-ban, épült eklektikus stílusban. Volt Royal szálló, ma Corinthia Grand Hotel Royal luxusszálló. 1896. május 10-én Eugene Dupont, a Lumiere cég ügynöke itt mutatta be Magyarországon a mozgóképet. 1909-ben itt állították ki az első magyar repülőgépet. 1915. október 31-én dísztermében megnyitották a Royal Apolló mozit. 1931. szeptember 25-én itt mutatták be az első magyar hangosfilmet, a Kék bálványt. Az épület 1944-ben nyilasházként működött. A mozi 1950 és 1990 között a Vörös Csillag, az 1990-es években az Apolló nevet viselte. 

(4) FŐMÓ: - 1948-ban megalakult a Fővárosi Tanács V.B. Mozgóképüzemi Vállalata, mely 1954-től Fővárosi Moziüzemi Vállaltként működött

(5) Gémes György:  a hatvanas évek végétől 1977-ig a Toldi Mozi legendás üzemvezetőjeként dolgozott. Lelkesedésének, bátorságának és hozzáértő menedzselésének köszönhetően abban az időben és abban a moziban találtak rá először - és hosszú ideig kizárólagos - otthonra a BBS filmjei. Gémesnek egyedülálló és múlhatatlan érdemei vannak a magyarországi művészmozik létrejöttének tekintetében is. A mozi átalakítása után a mai napig viseli egyik terme Gémes György nevét.

(6) Gül Baba:  önkiszolgáló étterem nyílt 1963. dec.12,-én számolt be  erről a TV Híradó (lásd. Fejezetek a Magyar Televízió történetéből VII/2. részben). A Margit-híd budai hídfőjénél álló önkiszolgálóban mindig zsírosnak tetsző, szürke aluminium tálcákon lehetett a kiválasztott menüt vagy egytálételt a pénztárig tolni,   Volt ott minden mi szem-szájnak ingere: gulyásleves, mákostészta, rántott húsok, babfőzelék, vargabéles.

(7) Lordok háza : a mai Mc'Donalds éttterem helyén volt, a Móricz Zsigmond körtéren.  A "Lordok háza" önkiszolgáló étterem volt a 7-es busz körtéri megállójával szemben,  akkoriban,   sok másnapos, kétes szagú, meghatározhatatlan korú férfi és nő állt az üvegajtó előtt vagy ült belül, az ablaktáblához közel eső asztaloknál. Egy korabeli leírás szerint: " Voltak persze  egytányérosok, akik többnyire magányosan érkeztek, olyankor jutottak ide, mikor akadt egy kis idejük, éhesek lettek, s táskájuk rejtett zugából vagy zsebük lyukán keresztül kabátjuk béléséből sikerült még összekaparászniuk néhány forintot, fillért. Ez utóbbiak voltak leginkább kiszolgáltatva a náluk is éhesebbeknek. Rendszertelenül viselkedtek, kenyérért rohangáltak, a pénzüket számolgatták, s amikor újabb forintokat találtak, otthagyták az egyetlen tányért, hogy süteményt vagy mást hozzanak mellé. Persze mire visszaértek, a "lordok" ették az ebédjüket, és ártatlan tekintettel néztek fel a nagyokat szuszogó, megrabolt egytányérosokra."

(8) Filmmúzeum: - a mai Belvárosi Színház (2004- ), helyén működött (1958-1988) között, majd (1988-1998) között Broadway moziként.

(9) Hargitán: - Hargitának hívták a Magyar Televízió adó épületét, a Széchenyi hegyen, az Agancs utcában.

(10) Akrosztikon: - névrejtés - olyan vers, melyben a versszakok vagy sorok kezdőbetűi

vissza a főoldalra